Tromsöben, a Polar Museumban mászkálva kedvenc sarki felfedezőim nyomdokaiban jártunk tegnap, gyerekkori és újabb olvasmányélményeim hőseinek kalandjai, fényképeik, használati tárgyaik vártak a vitrinekben.

Nagyon régi vágya az északi embernek, hogy rövidebb úton jusson el Ázsiába, mint a hagyományos útvonalak. Ennek évszázadokig a kereskedelmi ügyleteken szerezhető busás üzleti-pénzügyi nyereség motivációja adta a hátteret. A XIX. század kalandvadászai azonban már útjaik során tudományos kutatásokat is végeztek, ezzel nemzetüknek és maguknak is emléket állítva a legendás északkeleti és északnyugati átjáró, valamint az északi pólus meghódításával.

A norvég Fridtjof Nansen az egyik különleges alakja ennek a kornak, annak ellenére, hogy egyik fenti célt sem hódította meg. Ő inkább tudós és kutató, majd később nemzetközi szinten elismert politikus volt, de fiatalabb korában őrültnek látszó terveket készített, majd meg is valósította ezeket. 

Az első nagy kalandja Grönland szigetének átsíelése volt, amely majdnem az életébe került, de nagy népszerűséget és hírnevet és komoly tudományos eredményeket hozott. Aztán pedig - éppen a grönlandi partokon talált, Szibériából a tengeri jégen átsodródó fenyőfák vizsgálata alapján - megfogalmazta elméletét, miszerint a sarki jég olyan mozgásban van, hogy ha ő elhajózik keletre Szibéria partjaihoz, befagyasztja magát hajójával, akkor a mozgó jég segítségével akár az északi pólusig is eljuthat, de évek alatt nyugatra fog sodródni a jéggel együtt és valahol a Spitzbergák környékén újra kiszabadul a jégből, évek alatt.

Mi kell ehhez? Egy olyan formájú hajó, amit nem tör össze a jég, egy felkészült legénység, és három-négy-öt évre elegendő készletek. Gyüjtött hozzá pénzt innen-onnan, megépítette a Fram nevű hajót, kiválasztotta a legénységet és 1893 nyarán nekivágott északkeletnek. A szibériai partoknál sikerült is tervszerűen befagyniuk a hajóval, és valóban, a méréseik bizonyították, hogy a hajó a jéggel együtt elindult észak-északnyugat felé, a széljárástól függően hol gyorsabban, hol lassabban, időnként visszafelé is haladva. Az embereivel közben tudományos munkát végzett, sportoltak, nagyszámú jegesmedvét, fókát ejtettek el, alapvetően probléma nélkül igen jól éltek a jég fogságában.

De ez nem volt elég neki, mivel másfél év jégben sodródás után látható volt, hogy a hajó alacsonyabb szélességi fokon (84-85. szélességi foknál nem feljebb) jut majd ki a jégből, ezért kiválasztotta egy társát és 28 kutyával, szánnal és kajakokkal nekivágtak az északi pólus meghódításának. Ez végül az útviszonyok és az időjárás miatt nem sikerült, de a 86.14 szélességi fokig jutottak csak el, ahol előttük soha ember még nem járt, kitűzött norvég és svéd-norvég zászlóval ünnepelték meg a pillanatot, de belátták, hogy az északi sarkot ezúttal nem érhetik el. 

Visszafordultak, majd a Ferenc József földön teleltek át 1895-ben egy maguk által épített kunyhóban, aminek rozmárbőr volt a teteje, uszadékfa a gerendája (addigra a kutyák elfogytak)

9 téli hónapot töltöttek szinte bezárva, párszor a szerencsén múlt az életük (jegesmedve támadás, a rosszul kikötött, elsodródott kajakok után intenzív gyorsúszás ruhában az 1 fokos tengervízben) de 1896 nyarán a Flóra fok közelében végre összetalálkoztak egy kutatócsoporttal, amely visszavitte őket a civilizációba.
Közben a Fram, szinte egyidőben az ő hazatérésükkel, kiszabadult a jégből és Sverdrup kapitány irányításával a Spitzbergákon keresztül Tromsöbe hajózott. 3 év után újra norvég földön, mindenki egészségesen, kicsit meghízva, de egyedülálló tudományos dokumentációval. Ez a történet olyan mint egy mese, happyend a vége, a pólus meghódítása nélkül is. Nekem Dr. Nansen kapitány a felfedezőkre jellemző kalandvágy, a szisztematikus tervezés, az értelmes kockázatvállalás- és kezelés, az akarat és elszántság és helyes vezetői döntések mintája. 

A több órás múzeumi séta után úgy döntöttünk, hogy autóba ülünk, és elmegyünk Tromsötől kb. 60 km-re, a fjordok torkolatánál fekvő Sommaroy  (norvégul: nyár szigete) szigetére. Az úton csupa unalmas kép készült, pl. ez: 

A tervünk az volt, hogy lássuk a nyílt tengert és egy ottani szállodában kipróbáljuk, milyen a szaunából kilépve az Atlanti-óceánban lehűteni magunkat. Ez utóbbiból végül nem lett semmi, mert lefoglalták az egész fürdőt, bosszúból helyette ettünk egy hamburgert meg egy fishburgert.

A fjordok, szigetek látványa lenyűgöző, de egyben újszerű élmény is volt a közép-európai szemünknek, hisz kék-zöld tengert hóesésben, mögötte hófödte csúcsokkal ritkán látni, nemhogy mifelénk, de még az Adrián is. Itt az időjárás állandó váltakozásában hol szürke, hol, kék, hol zöld volt a tenger, ráadásul visszafelé még egy nagyobb hóesésbe is belefutottunk. Már épp azon gondolkodtunk, hogy kipróbáljuk igaz-e amit az útikönyvek írnak: az eltévedt, elakadt utazók errefelé büntetés nélkül feltörhetnek egy elhagyott nyaralót, majd bejelentik a rendőrségnek a behatolást, végül felhívják a tulajt (akinek a száma a falon), a végén pedig kártérítésként némi készpénzt hátrahagyva távoznak. Mikor a tulaj később megérkezik egy új lakattal, boldog, hogy megmenthetett egy túlélőt….

 A tenger, az időjárás állandó váltakozása mellett a nap állandó kísérői a rénszarvasok voltak: végre három nap után megpillanthattunk egyet, illetve többet is gyönyörű aganccsal. 

Rengeteg fotótéma volt az út során, akár háttérképeknek is beillő hófödte kövek, moszatok a tengerparton. 

Este ismét hóesésben értünk Tromsöbe, ahol a friss hó a Karácsonyt juttatta eszünkbe, meg az a meleg hangulat, ami házak ablakaiból áradt. Norvégiában az egyik legkülönösebb látvány, legalábbis számunkra, hogy a lakások este mint egy kirakat, úgy néznek ki: ízléses belső elrendezés, erős megvilágítás és semmi sötétítő függöny, reluxa stb., az utcáról bárki benézhet egy család nappalijába, őket ez valahogy egyáltalán nem zavarja. Itt (sem) lennék redőnykészítő, vagy kerítésépítő... 

Távol áll tőlem az a fajta provincializmus, hogy rajongjak mindenért, ami nem olyan mint nálunk, de elgondolkodtató ez a látvány…

És mai nap sem maradhat élő kapcsolás nélkül:

A Spitzbergák "fővárosa" nem egy bűnös hely, nem egy bűnös város. A bűnözés nulla, néha elveszítenek egy-egy kesztyűt a turisták és ezt kell kinyomozni. Általában sikerül. A fegyverviselethez és -használathoz (egyetlen oka napjainkban a jegesmedve) viszont mindenki már kora gyermekkorában hozzászokik, fegyverbalesetről a helyiek emberemlékezet óta nem tudnak. A városon kívül a saját felelősségedre mehetsz ki, a helyi rendvédelem a település határain belül garantálja a biztonságot. Erre tábla is figyelmeztet :-)

A Spitzbergák egyezmény (1920) alapján az aláíró országok állampolgárai számára a letelepedés szabadon lehetséges. De itt csak az maradhat, akinek van hol aludnia és DOLGOZIK! Nincsenek nyugdíjasok, nincsenek testi vagy szellemi fogyatékossággal rendelkezők. A mintegy 2200 lakosból kb. 300-an nem norvégok. Akik befejezik a munkát, mehetnek haza, vissza az anyaországukba. Az állapotos nőket visszaküldik hazájukba a szülés idejére, utána jöhetnek vissza, ezzel az állampolgársági kérdést is egyszerűen megoldják, mert nincs Svalbard állampolgárság, norvégot meg nem adnak.

Hozzáteszem, három hónapig (november-január) teljes sötétség van, úgyhogy nagyon sok gyerek születik, a szigeten kívül :-) Óvoda, iskola, sőt egyetem is van a településen.

A bányászvárosi létből származó helyi szokás, hogy sehova nem mehetsz be bakanccsal, szépen a bejáratnál leteszed és mehetsz tovább zoknival. Ez a boltra, szálláshelyre, galériára, kocsmára éppúgy érvényes mint a helyi kormányzó hivatalára.

Már csak egy bánya maradt nyitva a város körül, de ez látja el a helyi erőművet és még exportálnak is belőle. Nagytisztaságú kőszénről van szó, acéliparban, szilícium-völgyi fejlesztésekhez használják.

Az erőmű az egyetlen áramot termelő szénerőmű norvég felségterületen. Mivel melléktermékként a távfűtésre is alkalmas forróvizet is produkál, ezt közvetlenül az ivóvíz vezeték mellett vezetik el a házakba, így nem fagy meg télen a vezeték!

Földrajz iránt érdeklődőknek: Éghajlata szerint sarki sivatag, az éves csapadékmennyiség 200 mm körül van egy évben, ez a sivatag definíciónak felel meg. Fa, bokor nincs. Kisebb virágok nyáron előbújhatnak. Állatok közül a jegesmedve, a svalbardi rénszarvas, a sarki róka, a tengeren a bálna, a fókafélék és a rozmár láthatók nagyobb számban errefelé, egyetlen olyan madara van, amely télen sem húz el dél felé, a hófajd, találkoztunk is pár példánnyal.

Március 8. a völgybe besütő első napsugár napja, tradicionálisan megünneplik, a nőktől meg elnézést kérnek aznap... Az Egyetem épületének külső burkolata rézből készült. Majdnem két évtizede pontosan ugyanolyan színű, nincs elszineződés, mert nincs légszennyeződés, nincs pollen, nincs allergia, nincs asztma, ide gyógyulni is jöhet az ember.

Motorizációs boom kétszer annyi hómobil van, mint a lakosság száma, 4000 hómobil pörög a városban, mivel szilárd út nagyon kevés van. Hómobilos balesetek pedig előfordulnak, nemcsak turistákkal. Barentsburgi túránkon találkoztunk is két összetört, otthagyott géppel, figyelmetlenségből tipikus rácsúszásos karambol :-( Állítólag a nők körében a bulldózer vezetés igen népszerű foglalkozás.

 Longyear első reptere a kb. egyenletesen befagyott mocsáron volt, csak letolták a havat és kész volt a pálya télen. Légiirányítás nem volt, a letett sisaklámpák fényei jelentették a leszállást segítő fényeket a pilótának. Gate 1 and the only :-) A reptér ma már kiépített ehhez képest, de igazi jégpálya, a menetrend meg nem túl bonyolult :-)

Európába a sarki felfedezők vitték a hírét a szigetcsoportnak, így 1883-ban már megépült az öbölben az első hotel, de nyáron nagyszámú hajó érkezik, olyan luxushajók is mint a Costa Brava. (Nem kis problémát okoz ez néha a helyieknek, amikor a több ezer fős, döntően 75 év feletti utasokat szállító hajó kiköt a 2200 lakossal rendelkező városka kikötőjében... Június-július-augusztus hónapokban akár plusz 5-6 fokig is felmehet a hőmérséklet, és látható az éjféli nap, április 19-től augusztus 23-ig ugyanis nem süllyed a nap a horizont alá.

 És közkívánatra újra :-)

Ma délután visszarepültünk a szigetről a félszigetre, de még mindig a sarkkörön túl. A Spitzbergákon töltött kb. 48 óra még kavarog bennem, bennünk. A legfurcsább talán, fákat látni újra, mert ott a tundraövezetben semmi nem nő, fa sem. A szigeten élő oroszoknak láthatólag hiányozhat is a tajga, vagy legalább néhány nyírfácska...

Közben meglepődve láttuk, hogy a blog látogatottsága az elmúlt órákban a korábbi tízszeresére ugrott, ami az index2-nek köszönhető, igen, felkerültünk a spenótfőzelék és az álmos macskák  szinkronalvása közé..

Sosem ültem még hómobilon. Itt nem nagyon volt választásom, hogy ha A-ból B-be el akarunk jutni, akkor ez a leggyorsabb (szinte egyetlen) eszköz. A kutyaszán is jó, de ahogy tegnap kiderült, kettőnknek 6 kistestű szánhúzó grönlandi nem elég, szegények, olyan boldogok voltak a lejtőn :-)

A hómobil az más, egy Yamaha Venture simán felmegy kettőnkkel 30-40 fokos emelkedőn is...

Azt hittem, hogy ha robogót tudok vezetni, akkor ezt is. A fenét. Teljesen máshogy mozog, egyrészt két sítalpa van elöl, és hátul egy nagyobb lánctalp ami az erőátvitelt biztosítja. Út az nincs, sokszor szűzhóban megy az ember, csúszkál a gép, állandóan egyensúlyt kell keresni, kiülsz a szélére a ferde, egyenetlen terepen, különben kicsúszol, felborulsz, bármi.  

120 km-es út állt előttünk, az idő felhős de még szélmentes volt, de az első félórában totál leizzadtam. Kétszer akadtunk el,szerintem mögöttem Tamás folyamatosan életveszélyben érezte magát (nem mertem megkérdezni) de utána elkezdtem élvezni. Ez egy nagyon állat dolog. Ha kiegyenesedik a hómező két gleccser, hegyek között, ott kövérgázzal. Tamással csúcssebességként 63 km/h-val mentem, de visszafelé volt egy szakasz, ahol 73-ra gyorsultam. Néha megálltunk pihenni, a Bálnacsont öböl 

a zajló jég a tengeren panorámában

a Barentsburgi helikopterleszálló, hófajdok fényképezése stb.

Barentsburgban kiderült, hogy tegnap az összes nagyobb hómobilos szolgáltató lefújta az utat, mert hóvihart mondtak délutánra és nem akartak kockáztatni. Mivel mi egy kis céget találtunk meg véletlenül, és csak mi ketten jelentkeztünk, a vezetőnk ránknézett és belevágott :-) Furcsa is volt, a normálisan 100 turista és a tömött étterem helyett csak nekünk terített Olga, az ukrán felszolgáló aznap. Odafelé semmi baj nem volt, de amikor az orosz ebéd után kiléptünk a Vörös Medve étterem ajtaján, szolid havazás fogadott. Visszafelé folyamatosan erősödött a szél, a hófelhő a földig szállt, a látási viszonyok nehézzé váltak, nem tarthattunk nagy távolságot, mert elvesztettük volna egymást. Egyszerűen nem látszott az út, semmi. A vezetőnk az odafelé rögzített GPS koordináta vonalon haladt, pont ugyanúgy nem látott semmit, mint mi. Drámai hangvételű bejelentkezésem a nagy fehér semmiből már-már Trvtkot idézi :-)

Na de végül visszaértünk, borulás, elakadás nélkül. Hatalmas élmény volt, bár jegesmedvét nem láttunk, a Remingtont kölcsönkértem egy kicsit, pózolni vele, haha. 

Este még nekivágtunk a városnak a viharos 80 km-es hátszélben, lefelé jó volt, felfelé szemben vele... mint a Kudlik Juli néninél a Deltában, kihívás. 

Búcsú az esti Longyearbyen látványával. 

Nagy nap volt megint, nagy adomány.

Mielőtt ide érkeztünk volna a Spitzbergákra, nem értettem, hogy miért kell útlevél ahhoz, hogy egy norvég szigetre belépjünk, miközben Norvégiába személyivel is be lehet menni. Most, hogy a sziget egy különös helyén, a tulajdonképp orosz fennhatóság alatt lévő Barentsburgban jártunk, már értem. A szigeten belül bárki szabadion mozoghat, furcsa is lenne egész évben (amiből három hónap sötétség) schengeni határőrizetet fenntartani, ahol olyan hideg van, hogy hal sem igen van a vízben, és télen is csak egyfajta madár bír itt maradni.

Anno három szovjetorosz bányászfalu működött itt a hatvanas évekig, de ma már csak Barentsburgban lakik kb. 300 orosz, a másik kettőt a szénbányászat megszűntével magukra hagytak, annyira, hogy még a mosatlan edények is ott maradtak a mosogatóban.

Aki nem járt anno a Szovjetunióban, ma még megteheti ha ellátogat ide, megtalálja a legészakabb ponton elhelyezett Lenin szobrot, igazi panelházakat, orosz bányászokat, elnyűhetetlen Kraz teherautókat, és egy vörös medvét is.

Otthon már sokan követelik, hogy mikor küldünk már egy igazi jegesmedvés fotót, hát most itt van, tessék, egészen közelről. De nem ám a megszokott fehér jegesmedve, hanem mindjárt piros, akarom mondani vörös…

A tegnapi nap egyértelmű hősei az a hat grönlandi, husky kutya, akik órákon keresztül húztak a szánkónkat a hóban. Szó szerint leírhatatlan az, ahogy a természet zord körülményei között ember és állat egymásra utalva működik együtt.

Amikor megérkeztünk a több mint 50 kutya lakhelyéül szolgáló telepre, éktelen zajt halottunk. De a kutyák akkor kezdtek igazán vadul ugatni, vagy inkább énekelni, amikor befogtuk a szánkókat. A magunkfajta mérsékelt égövi turistának soha nem tapasztalat igazi vadvilági élmény volt ezt hallgatni. Teljes transzban voltak, hogy végre mehetnek, dolgozhatnak, húzhatják a szánkókat, akik meg maradtak talán azért üvölthettek, hogy ők miért maradnak (vagy hogy milyen jó a másiknak, hogy mehet). A kaland azzal kezdődött, hogy már a kutyák befogásába is részt vehettünk. A túravezetőnk – csakúgy mint az emlegetett norvég stewardess – fiatal szőke francia hölgy létére igazi parancsnok volt: ha valamit nem úgy csináltunk, ahogy ő gondolta, jól leszidott, pl. „meg tudod mondani miért fogod a kutya a nyakörvét, ha láncon van???”, „mit csinálsz? - ezt mutattam Neked, hogy így fogod be a szánkóhoz?” ilyesmik, mintha mi, vagy az orosz és svéd társaink minden nap mást se csinálnánk mint 20 kilós husky kutyákat fognánk be egész nap. A kutyák, akik amúgy végtelenül békések, és fegyelmezettek voltak, látva persze a parancsnokot, érthető is. Elindultunk , a szánunkat húzó hat kutya hatalmas erővel rántotta meg a szánkót és indult neki a végtelen hómezőknek, a szánkóban egy utas ült, a talpakon hátul pedig egy vezető állt, aki fékezett, ha kellett. Az előbb még süvítő kutyák elcsendesedtek, s futottak, párosával egymás mellett, húztak minket, akár fél méteres hóban is, kitartóan. Amikor néha megálltunk, egy két másodperc múlva a kutyák újra üvölteni kezdtek, hogy menjünk már, miért állunk….

Talán innen, a Spitzbergákról nézve a mi is olyanok voltunk, mint a Hortobágyon beöltözött betyárokkal pusztaromantikát átélő német turisták, mégis ez pár óra a hófödte tájon, az ember és a kutyák közötti tökéletes egységben, siklani a havon, kivételesen gyönyörű szikrázó napsütésben, nehezen felejthető élmény lesz életünk végéig.