A tegnapi nap egyértelmű hősei az a hat grönlandi, husky kutya, akik órákon keresztül húztak a szánkónkat a hóban. Szó szerint leírhatatlan az, ahogy a természet zord körülményei között ember és állat egymásra utalva működik együtt.

Amikor megérkeztünk a több mint 50 kutya lakhelyéül szolgáló telepre, éktelen zajt halottunk. De a kutyák akkor kezdtek igazán vadul ugatni, vagy inkább énekelni, amikor befogtuk a szánkókat. A magunkfajta mérsékelt égövi turistának soha nem tapasztalat igazi vadvilági élmény volt ezt hallgatni. Teljes transzban voltak, hogy végre mehetnek, dolgozhatnak, húzhatják a szánkókat, akik meg maradtak talán azért üvölthettek, hogy ők miért maradnak (vagy hogy milyen jó a másiknak, hogy mehet). A kaland azzal kezdődött, hogy már a kutyák befogásába is részt vehettünk. A túravezetőnk – csakúgy mint az emlegetett norvég stewardess – fiatal szőke francia hölgy létére igazi parancsnok volt: ha valamit nem úgy csináltunk, ahogy ő gondolta, jól leszidott, pl. „meg tudod mondani miért fogod a kutya a nyakörvét, ha láncon van???”, „mit csinálsz? - ezt mutattam Neked, hogy így fogod be a szánkóhoz?” ilyesmik, mintha mi, vagy az orosz és svéd társaink minden nap mást se csinálnánk mint 20 kilós husky kutyákat fognánk be egész nap. A kutyák, akik amúgy végtelenül békések, és fegyelmezettek voltak, látva persze a parancsnokot, érthető is. Elindultunk , a szánunkat húzó hat kutya hatalmas erővel rántotta meg a szánkót és indult neki a végtelen hómezőknek, a szánkóban egy utas ült, a talpakon hátul pedig egy vezető állt, aki fékezett, ha kellett. Az előbb még süvítő kutyák elcsendesedtek, s futottak, párosával egymás mellett, húztak minket, akár fél méteres hóban is, kitartóan. Amikor néha megálltunk, egy két másodperc múlva a kutyák újra üvölteni kezdtek, hogy menjünk már, miért állunk….

Talán innen, a Spitzbergákról nézve a mi is olyanok voltunk, mint a Hortobágyon beöltözött betyárokkal pusztaromantikát átélő német turisták, mégis ez pár óra a hófödte tájon, az ember és a kutyák közötti tökéletes egységben, siklani a havon, kivételesen gyönyörű szikrázó napsütésben, nehezen felejthető élmény lesz életünk végéig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.