Sosem ültem még hómobilon. Itt nem nagyon volt választásom, hogy ha A-ból B-be el akarunk jutni, akkor ez a leggyorsabb (szinte egyetlen) eszköz. A kutyaszán is jó, de ahogy tegnap kiderült, kettőnknek 6 kistestű szánhúzó grönlandi nem elég, szegények, olyan boldogok voltak a lejtőn :-)

A hómobil az más, egy Yamaha Venture simán felmegy kettőnkkel 30-40 fokos emelkedőn is...

Azt hittem, hogy ha robogót tudok vezetni, akkor ezt is. A fenét. Teljesen máshogy mozog, egyrészt két sítalpa van elöl, és hátul egy nagyobb lánctalp ami az erőátvitelt biztosítja. Út az nincs, sokszor szűzhóban megy az ember, csúszkál a gép, állandóan egyensúlyt kell keresni, kiülsz a szélére a ferde, egyenetlen terepen, különben kicsúszol, felborulsz, bármi.  

120 km-es út állt előttünk, az idő felhős de még szélmentes volt, de az első félórában totál leizzadtam. Kétszer akadtunk el,szerintem mögöttem Tamás folyamatosan életveszélyben érezte magát (nem mertem megkérdezni) de utána elkezdtem élvezni. Ez egy nagyon állat dolog. Ha kiegyenesedik a hómező két gleccser, hegyek között, ott kövérgázzal. Tamással csúcssebességként 63 km/h-val mentem, de visszafelé volt egy szakasz, ahol 73-ra gyorsultam. Néha megálltunk pihenni, a Bálnacsont öböl 

a zajló jég a tengeren panorámában

a Barentsburgi helikopterleszálló, hófajdok fényképezése stb.

Barentsburgban kiderült, hogy tegnap az összes nagyobb hómobilos szolgáltató lefújta az utat, mert hóvihart mondtak délutánra és nem akartak kockáztatni. Mivel mi egy kis céget találtunk meg véletlenül, és csak mi ketten jelentkeztünk, a vezetőnk ránknézett és belevágott :-) Furcsa is volt, a normálisan 100 turista és a tömött étterem helyett csak nekünk terített Olga, az ukrán felszolgáló aznap. Odafelé semmi baj nem volt, de amikor az orosz ebéd után kiléptünk a Vörös Medve étterem ajtaján, szolid havazás fogadott. Visszafelé folyamatosan erősödött a szél, a hófelhő a földig szállt, a látási viszonyok nehézzé váltak, nem tarthattunk nagy távolságot, mert elvesztettük volna egymást. Egyszerűen nem látszott az út, semmi. A vezetőnk az odafelé rögzített GPS koordináta vonalon haladt, pont ugyanúgy nem látott semmit, mint mi. Drámai hangvételű bejelentkezésem a nagy fehér semmiből már-már Trvtkot idézi :-)

Na de végül visszaértünk, borulás, elakadás nélkül. Hatalmas élmény volt, bár jegesmedvét nem láttunk, a Remingtont kölcsönkértem egy kicsit, pózolni vele, haha. 

Este még nekivágtunk a városnak a viharos 80 km-es hátszélben, lefelé jó volt, felfelé szemben vele... mint a Kudlik Juli néninél a Deltában, kihívás. 

Búcsú az esti Longyearbyen látványával. 

Nagy nap volt megint, nagy adomány.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.