Egész életemben vágytam a hidegbe, a sarkvidékre, az északi sarkra. Az álmodozás idén hirtelen szinte minden átmenet nélkül valósággá vált. Egy álom fele teljesült. Jó, de akkor mi ez a kis szomorúság, mi ez a hiányérzet? Mindig furcsáltam a mesékben azt, amikor a király a lányával összeházasodó királyfinak a fele királyságát is odaadta. Ha már adakozik, akkor miért nem az egészet? Úgysem viheti magával a sírba. Aztán ahogy felnőttem, próbáltam megtanulni a türelmet, több-kevesebb sikerrel. De nem szeretnék megállni félúton. Itt ez a tábla, Longyearbyen repterén, 1309 km-re az északi sarktól, na ez mutatja az utat tovább észak felé :-)

Amikor elmentünk északra, nekem az egyik legfontosabb teszt az volt, hogy vajon elveszi-e a kedvem az utazás bármely mozzanata attól, hogy el akarjak jutni a világ tetejére. Túl hideg lesz, nagy a szél, messze van, kényelmetlen, megfázom, megkerget a jegesmedve, stb. De elmaradt a miértek keresése, a racionális és/vagy pszichológiai alapokon álló indoklás. Az ottani létezésem minden percét élveztem, különösen a szélfútta hópelyheket, amelyek kis rakétaként vágódtak az arcomba, a nap szinte minden órájában. Kellett ez nekem. Tudom, hogy itthonról is hiányoztam családnak, barátoknak, kollégáknak. De most hiányzom onnan is kicsit, ennek a tromsöi padnak, a helynek, a szellemnek. 

Egyszóval jövőre, ha a feltételek adottak lesznek, újra és tovább - még izgalmasabb tájakra - indul majd az "Északra magyar", vagy azért mert onnan, vagy azért mert arra fúj a szél. Köszönjük, hogy olvastatok minket, sziasztok!

"észak fok, titok, idegenség

lidérces, messze fény"

(Ady Endre)

Véget ért hát ez egy hetes északi kalandunk, másfél óra múlva landolunk Budapesten. Csizmában, télikabátban, pulóverekkel és élményekkel megrakodva érkezünk meg a budapesti tavaszba.

Nincs gyerek, aki ne képzelné el, hogy milyen lehet az Óperenciás tengeren is túl. Sokáig és messze kell utazni a Földön ahhoz, hogy úgy érezzük, valahol itt van a (földi) világ vége. A legészakibb lakott térség, a Spitzbergák szigete nekem ilyen hely volt. A tél itt hosszú, hideg és sötét. Fák nincsenek, állat se sok,, és az emberi tartózkodásnak  is itt vannak a határai, a földi lét már csak nyomokban fedezhető fel. Ezután, innen északra, a hegyek mögött már nincsen semmi. Vagy majdnem semmi, hiszen ahol véget ér valami, ott mindig el is kezdődik valami új. Valami más,  egy titokzatos, érintetlen világ, amit a Spitzbergák szigetén csak megérinteni lehet, a közelében lenni. Az utunknak talán ez volt a legmélyebb élménye számomra.

A többi már „csak”csoda volt: láthattuk a sarki fényt ahogy beragyogja az éjszakai égboltot; szikrázó napsütésben kutyaszánnal siklottunk a havon; alámerültünk a befagyott lappföldi tóba, amin előtte még órákig sítúráztunk; hómobillal átmotoroztunk a nagy semmin egy másik országba, anélkül, hogy átléptünk volna államhatárt; láttuk a messzi távolban az Északi-sarki éjféli nap fényeit és találkoztunk a legészakibb magyarral is…

Az utazásunknak volt egy másik, párhuzamos szála, ez a blog. Kezdő bloggerként sosem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekelhetnek ezek az élmények, az utolsó napokban  már rendszeres vendégei voltunk népszerű oldalaknak a mindennapi finomságok és cukiságok között, a blog látogatóinak száma  meg is ugrott, egy hét alatt több százan, vagy tán ezren, közel 6000  oldalt töltöttek le erről a blogról…  

Köszönet mindezért Ádámnak, aki az északi utunk ötletgazdája és előszervezője volt, aki rendületlenül tudósított a hóviharban. Köszönet a családnak, és a barátoknak, akiktől sok jókívánságot kaptunk, a munkatársaimnak, akik helyettesítettek és átköltöztették az irodánkat, míg én itt élményeket gyűjtöttem. Unokaöcsémnek, Ádámnak, aki segített a blog szerkesztésében, Krisztinának, aki  a fényképezés alapjaira tanított és adott hasznos tanácsokat, Karcsinak, akinek több úttippet is köszönhetünk. És mindenkinek, aki ellátogatott a blogunkra. 

Hadel bra, azaz viszlát:

H. Tamás 

UI.: találtunk pár zászlót a longyerbyeni galéria lépcsőházában, köztük egy piros-fehér-zöldet is:  

"Nincs rossz idő, csak rossz ruha"

Itt Norvégiában – leszámítva a Spitzbergákon töltött pár napot - Tromsöben lakunk. Ez Norvégia legészakibb, több mint 50 ezer lakossal rendelkező városa, itt van a világ legészakibb egyeteme, egy templom, amely a világ legészakibb katolikus püspökének székhelye, a legészakibb botanikus kert, a legészakibb felvonó és nehogy már elfelejtkezzünk a világ legészakibb Burger Kingjéről sem, (ezt Ádám külön kérésre, fel is kerestük), szóval ez a világ legészakibb Tromsö-je.

Az egyetemi város nyüzsgése, a sokszínű kulturális lehetőségek miatt kapta az Észak Párizsa nevet. Két dologról nevezetes leginkább: a sarkkutatók, mint például Nansen vagy Amundsen innen indultak tovább az Északi sark meghódítására és a másik nevezetessége a sarki fény, ami ősztől tavaszig Tromsöből látható igen jól, sajnos nekünk erre csak egyszer nyílt lehetőségünk, az időjárás most nem volt kegyes hozzánk.  

A város megannyi fjord, sziget, félsziget mentén fekszik, s annyira kesze-kusza az elhelyezkedése, hogy mindig gondolkodni kell, merre van észak, még szerencse, hogy a kollégáktól elutazásom előtt kaptam egy remek iránytűt, köszönet érte.

A hely ahol itt lakunk, egy lakótelep, nem egészen olyan mint a békásmegyeri:a a lakások nagy része a tengerre néz, a házak egy része cölöpökön áll, félig bent a vízben, van hozzá mindenkinek mélygarázs és saját kikötő.

A szállásunk egy lakás, amit egy nemzetközi hálózat részeként egy 30 éves norvég katonaorvostól "kaptunk kölcsönbe", aki most épp egy három hetes tokhal halászaton van valahol a tengeren. Ez így a legolcsóbb szálláslehetőség, ketten béreljük a kb. 40 nm-s lakást mindennel felszerelve, tele hűtővel. Persze nem volt ez mindig így...

Az utunk sok meglepetése közül talán az egyik legnagyobb volt, amikor a reptérről ide érkeztünk: meg volt beszélve, hogy felcsöngetünk a kaputelefonon a megadott kódon, s az épp halászgató főbérlőnk valahonnét a hajójáról megadja a jelet és távolról kinyitja a kaput - mondta Ádám. Kicsit el is ámultam, hogy már ilyen is van... Fel is csengettünk, bele is szólt valaki norvégül valamit, s aztán nyílt a kapu. Bent az ajtó mellett ugyan nem találtuk a megbeszélt helyen a kulcsot, de sebaj, becsöngettünk, hátha ez is valami automata dolog. A legnagyobb meglepetésünkre, Sindre a főbérlőnk nyitott ajtót, aki ezek szerint  valóban a kaputelefonon keresztül engedett be, csak nem távolról, hanem a 4. emeletről. Meglepődött, ő azt hitte, csak két nappal később jövünk... Utána mi lepődtünk meg, amikor a barátnője is ott volt, meg a rengeteg holmin a lakásban. Aztán találkoztunk bent még egy hongkongival, és már öten voltunk… Biztos nagy ez a lakás, csak még nem láttuk az egészet. Aztán előkerült még egy hongkongi, meg egy francia, szóval sok cucc, ruhahegyek, és itt voltunk heten a 40 nm-en, de aztán másnap reggelre mindenki eltűnt, s ez így van azóta is, azóta itt vagyunk. 

     A városban sok új épület van, de még több az építkezés, és nem kevés a város közepén a régi fából készült egyemeletes ház is. Tromső magán viseli annak a gyors fejlődésnek a jeleit, ami egész Norvégiára jellemző: a 70-es évekig álmos halászváros lehetett, de  ma már itt is kézzelfogható a tengeri olajmezők adta jólét. Megjelentek a modern építészeti megoldások, mint például a Polaria (akvárium) összetört jégtáblákra emlékeztető épülete:

vagy a könyvtár hatalmas üvegpalotája, melynek a sarkain a hó is szabadon tud lefolyni:

A Tromsöben eltöltött 4-5 napból pár óra volt, hogy nem esett a hó, a hőmérséklet itt stabilan mínusz 1 és plusz 1 között mozog éjjel-nappal, köszönhető az óceán közelségének. A hó október-novembertől egészen április-májusig a városkép jellemző része, és egy hónapon keresztül szinte teljes sötétség van. A norvégok itt errefelé azt mondják: "nincs rossz idő, csak rossz ruha"... think positive!

S következzen az utolsó élő kapcsolás, természetesen Tromsöből, természetesen hóviharból: 

Aki retteghet tegnap óta: Ole Einar Bjørndalen, a trónkövetelők pedig: 

Back to the EU, már annyira hiányzott :-) Tegnap elhagytuk a szabadkereskedelmi övezetet (Norvégia) és Schengenen belül átugrottunk Finnország nyugati határához, ahol a három államhatár (norvég, svéd, finn) találkozik. Egyrészt sosem voltunk még sem Finnországban, sem Svédországban, másrészt ez már Lappföld, a rokonok, harmadrészt csak van valahol egy klasszik finn szauna....! Szerencsére volt, így ez utóbbiról külön bejegyzés készült, itt nem részletezem tovább :-)

Az odavezető 2,5 órás út nemzetközi európai főút, jeges/havas útviszonyok között. Az időnkénti hóesés vagy hóvihar már meg sem kottyant egyébként is. Furcsa, a városokon kívül alig látunk autót, egyszer sem volt dugó sehol. Egy koccanásos baleseten kívül semmi, gondolom az is rosszkor volt rossz helyen. Persze ahol ilyen kevesen laknak a népsűrűségi adatok alapján (Nordland), ott a tranzitforgalom is elenyésző. 

Több átlagos kinézetű fjord körbekocsikázása után elhagytuk a tengert, a hőmérséklet a minusz 1-ről gyorsan minusz 5-re süllyedt, ragyogó napsütés mellett. Egy hosszabb sík szakasz után elrobogtunk a tábla mellett - SUOMI és újra az Unióban voltunk, ráadásul rokonaink, (manapság ritka) barátaink között. Megnyugtató érzés volt, a hűvös nyugatias norvégok után. Az első település Kilpisjarvi, üdülőhely egy hatalmas, jelenleg (és még májusig) befagyott és hóval borított tó mellett, itt meg is álltunk. Kisétáltunk a jégre, és néhány sífutót pillantottunk meg, egy remekül kialakított, az egész tavat körbekerülő sífutó pályán. Mivel életemben nem volt még síléc a lábamon, tudtam, hogy itt a pillanat :-) Aki ezt szeretné majd kipróbálni, azt ma reggel az alábbi tanácsokkal látnám el:

1. Ezt a műfajt gyerekkorban kezdje
2. Ha már később kezdi, nem baj ha van oktató mellette
3. Ne induljon el lejtőn, amikor először kerül sífutó léc a lábára
4. Ha már elindult, tudjon esni, ezt nem aznap kell megtanulni
5. Ne próbálja az emelkedőt mert nem fog menni
6. Jól legyen felöltözve, akarom mondani kipárnázva
7. Mindenképp legyen a környéken aki levideózza

Esni tudok, azzal nem volt gond, gyakoroltam sokat, fel is voltam öltözve. És le is videóztak. A többi feltétellel voltak problémák. 

DE kb. 2,5 óra alatt 9-10 km-et haladtunk, keresztbe síeltük a tavat, majdnem körbe is, a hatalmas esések ellenére is óriási élmény a napsütésben, minusz 5 fokban. A szaunában norvégnak néztek, kint a pályán nem annyira... Ezek az északi népek síléccel a lábukon születnek... néha nyugdíjas nénik száguldottak el mellettem mosolyogva, de talán épp ezért a szokásos napi bejelentkezés is így és itt született meg: 

 A külön posztban emlegetett csodálatos szauna szeánsz után, még beugrottunk egy vacsorára a helyi, kivülről nagyon szocreál, belülről teljesen rendben lévő étterembe.

A folyamatosan Karády Katalin, Karel Gott és a szovjet táncdalfesztivál műveit meglepő stílusban vegyítő andalítóan romantikus, vagy inkább öngyilkosságra felhívó zenék mellett a menü füstölt rénszarvashúsból készült sajtos leves, majd rénszarvas pizza volt, a leves kiváló, a pizzát inkább nem részletezném, kiderült, hogy az éghajlat mellett ebben a műfajban is nagyon-nagyon távol vagyunk Itáliától....

A vacsoránál beszélgetve azt kerestük, hogy mit nem sikerült a célokból teljesítenünk eddig. Hát bizony, Svédország kimaradt, basszus. Aztán megnéztük, hogy hol van a svéd finn határ. A tó közepén húzódik :-) Szóval átsíeltünk Svédországba is, hurrá!

Reménykedtünk, hogy sarki fényt is látunk, de felhősebb lett az ég, így este 10 után visszaindultunk Tromsöbe. A kocsi külső hőmérője minusz 11 fokot mutatott, az est hőfoka kezdett hasonlítani a Spitzbergák élményhez. Visszafelé 60 km-t mentünk úgy, hogy egyetlen gépjárművel sem találkoztunk. Nagyjából az út felén durván, vagy közepesen durván havazott, csak a szokásos... Éjjel fél 1-kor minusz 1 fok volt Tromsöben, 10 fok különbség a belső területekhez képest, ezt jelenti a tenger és a felhőzet együttes hatása. Ma intenzív havazásra ébredtünk...

" Ha valaki azt akarja, hogy megértse, mit jelent finnek lenni, akkor meg kell értenie, mi az a szauna . Ha valaki nem tapasztalja meg a szaunát, akkor nem tapasztalja meg Finnországot sem" - olvasható egy cikkben 

Komolyan véve a fenti intelmeket, lappföldi programunk a sífutás után mi mással folytatódna, mintegy újabb bakancslistás kívánsággal: szaunázni egy igazi finn szaunában, jeges tóparti merülőmedencével. Korábban mindig eszembe jutott szaunázás után a hideg víz alatt, hogy azért egy 0 fok közeli finn tóban lehet ez az igazi. Az 5 millió finn több mint fele hetente legalább egyszer szaunázik, de nem ritka az, aki minden nap, 3-5 fordulót tesz meg. A szauna a finneknél igazi társadalmi esemény és fontos szocializációs helyszín, nekünk például egy unoka-apuka-nagypapa hármashoz volt szerencsénk. 

Egy igazi finn szauna-házikó közvetlenül a tóparton helyezkedik el, hol máshol: szauna1-ben a nők, szauna2-ben a férfiak. Az öltöző helyiségből egy belső térbe lehet jutni, itt vannak a zuhanyzók (tusfürdővel), és pihenőpadok. Itt már jóval melegebb van, s innen lehet belépni a szaunába, ahova kb. 10-12 ember  bőven beférne, ahol csak egy vödör van (benne víz, locsolni a kövekre) és nagyon meleg. Úgy korrekt, ha megörökítünk egy fontos figyelmeztetést szaunázóknak (még a tábla is izzik):

Idáig még nagyjából olyan minden, mint egy magyar-finn szauna, a hamisítatlan finnországi élmény most következik: felforrósodva kirohansz a házból mínusz 7 fokban, méteres hófalak között a jégen, egészen a tóig. Ott, a tó -szintén méteres jegébe - egy kb. 2 nm-es léket vágtak, ahova egy kis létrán lehet lemenni a kb. +1 fokos vízbe, kicsit lehűlni...

Még sosem próbáltam hasonlót, valahogy ez a stratégiai volt a fejemben: 

1.Élve eljutni a tóig, lehetőleg ne csússzak el a jégen, pont a nagy pillanat előtt. 

2. Elmerülni a vízben,s közben arra gondolni, minél rosszabb most, annál jobb lesz  utána 

3. Ha még mindig élek, úszni egy hosszt, oda-vissza, ez kb. 2 méter

4. Ha sikerül kijönni a vízből, na ez volt a legkegyetlenebb, szinte fájó élmény, akkor bemenekülni valami meleg helyre: meglepő módon az első brutális szárazföldi pillanatok után még  mindig nem fáztunk, még perceket lehet eltölteni a  sarkvidéki hidegben a szabadban, úgy hogy nem fázunk, így volt idő ugye fényképezkedni is...

 5. De aztán hirtelen valahogy nagyon hideg lesz, s gyorsan be a házba, gyorsan-gyorsan!!!! ott jöhet a forró zuhany, s már érzed is, hogy ezer kaktusz (vagy tű, kinek mi) szúr belül, pezseg minden, és ez most nagyon jó...

S ezt még háromszor..,

Utána jöhetett a rénszarvas leves, ami meg feltette az finn "i"-re a pontot, hazafelé hiába volt esély sarki fény vadászatra, én végigaludtam az utat. 

És egy rövidfilm a legizgalmasabb pillanatokról: 

(Figyelem, a következő képkockák felkavaró hatásúak lehetnek, gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott a nézése!.:-)

Tromsöben, a Polar Museumban mászkálva kedvenc sarki felfedezőim nyomdokaiban jártunk tegnap, gyerekkori és újabb olvasmányélményeim hőseinek kalandjai, fényképeik, használati tárgyaik vártak a vitrinekben.

Nagyon régi vágya az északi embernek, hogy rövidebb úton jusson el Ázsiába, mint a hagyományos útvonalak. Ennek évszázadokig a kereskedelmi ügyleteken szerezhető busás üzleti-pénzügyi nyereség motivációja adta a hátteret. A XIX. század kalandvadászai azonban már útjaik során tudományos kutatásokat is végeztek, ezzel nemzetüknek és maguknak is emléket állítva a legendás északkeleti és északnyugati átjáró, valamint az északi pólus meghódításával.

A norvég Fridtjof Nansen az egyik különleges alakja ennek a kornak, annak ellenére, hogy egyik fenti célt sem hódította meg. Ő inkább tudós és kutató, majd később nemzetközi szinten elismert politikus volt, de fiatalabb korában őrültnek látszó terveket készített, majd meg is valósította ezeket. 

Az első nagy kalandja Grönland szigetének átsíelése volt, amely majdnem az életébe került, de nagy népszerűséget és hírnevet és komoly tudományos eredményeket hozott. Aztán pedig - éppen a grönlandi partokon talált, Szibériából a tengeri jégen átsodródó fenyőfák vizsgálata alapján - megfogalmazta elméletét, miszerint a sarki jég olyan mozgásban van, hogy ha ő elhajózik keletre Szibéria partjaihoz, befagyasztja magát hajójával, akkor a mozgó jég segítségével akár az északi pólusig is eljuthat, de évek alatt nyugatra fog sodródni a jéggel együtt és valahol a Spitzbergák környékén újra kiszabadul a jégből, évek alatt.

Mi kell ehhez? Egy olyan formájú hajó, amit nem tör össze a jég, egy felkészült legénység, és három-négy-öt évre elegendő készletek. Gyüjtött hozzá pénzt innen-onnan, megépítette a Fram nevű hajót, kiválasztotta a legénységet és 1893 nyarán nekivágott északkeletnek. A szibériai partoknál sikerült is tervszerűen befagyniuk a hajóval, és valóban, a méréseik bizonyították, hogy a hajó a jéggel együtt elindult észak-északnyugat felé, a széljárástól függően hol gyorsabban, hol lassabban, időnként visszafelé is haladva. Az embereivel közben tudományos munkát végzett, sportoltak, nagyszámú jegesmedvét, fókát ejtettek el, alapvetően probléma nélkül igen jól éltek a jég fogságában.

De ez nem volt elég neki, mivel másfél év jégben sodródás után látható volt, hogy a hajó alacsonyabb szélességi fokon (84-85. szélességi foknál nem feljebb) jut majd ki a jégből, ezért kiválasztotta egy társát és 28 kutyával, szánnal és kajakokkal nekivágtak az északi pólus meghódításának. Ez végül az útviszonyok és az időjárás miatt nem sikerült, de a 86.14 szélességi fokig jutottak csak el, ahol előttük soha ember még nem járt, kitűzött norvég és svéd-norvég zászlóval ünnepelték meg a pillanatot, de belátták, hogy az északi sarkot ezúttal nem érhetik el. 

Visszafordultak, majd a Ferenc József földön teleltek át 1895-ben egy maguk által épített kunyhóban, aminek rozmárbőr volt a teteje, uszadékfa a gerendája (addigra a kutyák elfogytak)

9 téli hónapot töltöttek szinte bezárva, párszor a szerencsén múlt az életük (jegesmedve támadás, a rosszul kikötött, elsodródott kajakok után intenzív gyorsúszás ruhában az 1 fokos tengervízben) de 1896 nyarán a Flóra fok közelében végre összetalálkoztak egy kutatócsoporttal, amely visszavitte őket a civilizációba.
Közben a Fram, szinte egyidőben az ő hazatérésükkel, kiszabadult a jégből és Sverdrup kapitány irányításával a Spitzbergákon keresztül Tromsöbe hajózott. 3 év után újra norvég földön, mindenki egészségesen, kicsit meghízva, de egyedülálló tudományos dokumentációval. Ez a történet olyan mint egy mese, happyend a vége, a pólus meghódítása nélkül is. Nekem Dr. Nansen kapitány a felfedezőkre jellemző kalandvágy, a szisztematikus tervezés, az értelmes kockázatvállalás- és kezelés, az akarat és elszántság és helyes vezetői döntések mintája. 

A több órás múzeumi séta után úgy döntöttünk, hogy autóba ülünk, és elmegyünk Tromsötől kb. 60 km-re, a fjordok torkolatánál fekvő Sommaroy  (norvégul: nyár szigete) szigetére. Az úton csupa unalmas kép készült, pl. ez: 

A tervünk az volt, hogy lássuk a nyílt tengert és egy ottani szállodában kipróbáljuk, milyen a szaunából kilépve az Atlanti-óceánban lehűteni magunkat. Ez utóbbiból végül nem lett semmi, mert lefoglalták az egész fürdőt, bosszúból helyette ettünk egy hamburgert meg egy fishburgert.

A fjordok, szigetek látványa lenyűgöző, de egyben újszerű élmény is volt a közép-európai szemünknek, hisz kék-zöld tengert hóesésben, mögötte hófödte csúcsokkal ritkán látni, nemhogy mifelénk, de még az Adrián is. Itt az időjárás állandó váltakozásában hol szürke, hol, kék, hol zöld volt a tenger, ráadásul visszafelé még egy nagyobb hóesésbe is belefutottunk. Már épp azon gondolkodtunk, hogy kipróbáljuk igaz-e amit az útikönyvek írnak: az eltévedt, elakadt utazók errefelé büntetés nélkül feltörhetnek egy elhagyott nyaralót, majd bejelentik a rendőrségnek a behatolást, végül felhívják a tulajt (akinek a száma a falon), a végén pedig kártérítésként némi készpénzt hátrahagyva távoznak. Mikor a tulaj később megérkezik egy új lakattal, boldog, hogy megmenthetett egy túlélőt….

 A tenger, az időjárás állandó váltakozása mellett a nap állandó kísérői a rénszarvasok voltak: végre három nap után megpillanthattunk egyet, illetve többet is gyönyörű aganccsal. 

Rengeteg fotótéma volt az út során, akár háttérképeknek is beillő hófödte kövek, moszatok a tengerparton. 

Este ismét hóesésben értünk Tromsöbe, ahol a friss hó a Karácsonyt juttatta eszünkbe, meg az a meleg hangulat, ami házak ablakaiból áradt. Norvégiában az egyik legkülönösebb látvány, legalábbis számunkra, hogy a lakások este mint egy kirakat, úgy néznek ki: ízléses belső elrendezés, erős megvilágítás és semmi sötétítő függöny, reluxa stb., az utcáról bárki benézhet egy család nappalijába, őket ez valahogy egyáltalán nem zavarja. Itt (sem) lennék redőnykészítő, vagy kerítésépítő... 

Távol áll tőlem az a fajta provincializmus, hogy rajongjak mindenért, ami nem olyan mint nálunk, de elgondolkodtató ez a látvány…

És mai nap sem maradhat élő kapcsolás nélkül:

A Spitzbergák "fővárosa" nem egy bűnös hely, nem egy bűnös város. A bűnözés nulla, néha elveszítenek egy-egy kesztyűt a turisták és ezt kell kinyomozni. Általában sikerül. A fegyverviselethez és -használathoz (egyetlen oka napjainkban a jegesmedve) viszont mindenki már kora gyermekkorában hozzászokik, fegyverbalesetről a helyiek emberemlékezet óta nem tudnak. A városon kívül a saját felelősségedre mehetsz ki, a helyi rendvédelem a település határain belül garantálja a biztonságot. Erre tábla is figyelmeztet :-)

A Spitzbergák egyezmény (1920) alapján az aláíró országok állampolgárai számára a letelepedés szabadon lehetséges. De itt csak az maradhat, akinek van hol aludnia és DOLGOZIK! Nincsenek nyugdíjasok, nincsenek testi vagy szellemi fogyatékossággal rendelkezők. A mintegy 2200 lakosból kb. 300-an nem norvégok. Akik befejezik a munkát, mehetnek haza, vissza az anyaországukba. Az állapotos nőket visszaküldik hazájukba a szülés idejére, utána jöhetnek vissza, ezzel az állampolgársági kérdést is egyszerűen megoldják, mert nincs Svalbard állampolgárság, norvégot meg nem adnak.

Hozzáteszem, három hónapig (november-január) teljes sötétség van, úgyhogy nagyon sok gyerek születik, a szigeten kívül :-) Óvoda, iskola, sőt egyetem is van a településen.

A bányászvárosi létből származó helyi szokás, hogy sehova nem mehetsz be bakanccsal, szépen a bejáratnál leteszed és mehetsz tovább zoknival. Ez a boltra, szálláshelyre, galériára, kocsmára éppúgy érvényes mint a helyi kormányzó hivatalára.

Már csak egy bánya maradt nyitva a város körül, de ez látja el a helyi erőművet és még exportálnak is belőle. Nagytisztaságú kőszénről van szó, acéliparban, szilícium-völgyi fejlesztésekhez használják.

Az erőmű az egyetlen áramot termelő szénerőmű norvég felségterületen. Mivel melléktermékként a távfűtésre is alkalmas forróvizet is produkál, ezt közvetlenül az ivóvíz vezeték mellett vezetik el a házakba, így nem fagy meg télen a vezeték!

Földrajz iránt érdeklődőknek: Éghajlata szerint sarki sivatag, az éves csapadékmennyiség 200 mm körül van egy évben, ez a sivatag definíciónak felel meg. Fa, bokor nincs. Kisebb virágok nyáron előbújhatnak. Állatok közül a jegesmedve, a svalbardi rénszarvas, a sarki róka, a tengeren a bálna, a fókafélék és a rozmár láthatók nagyobb számban errefelé, egyetlen olyan madara van, amely télen sem húz el dél felé, a hófajd, találkoztunk is pár példánnyal.

Március 8. a völgybe besütő első napsugár napja, tradicionálisan megünneplik, a nőktől meg elnézést kérnek aznap... Az Egyetem épületének külső burkolata rézből készült. Majdnem két évtizede pontosan ugyanolyan színű, nincs elszineződés, mert nincs légszennyeződés, nincs pollen, nincs allergia, nincs asztma, ide gyógyulni is jöhet az ember.

Motorizációs boom kétszer annyi hómobil van, mint a lakosság száma, 4000 hómobil pörög a városban, mivel szilárd út nagyon kevés van. Hómobilos balesetek pedig előfordulnak, nemcsak turistákkal. Barentsburgi túránkon találkoztunk is két összetört, otthagyott géppel, figyelmetlenségből tipikus rácsúszásos karambol :-( Állítólag a nők körében a bulldózer vezetés igen népszerű foglalkozás.

 Longyear első reptere a kb. egyenletesen befagyott mocsáron volt, csak letolták a havat és kész volt a pálya télen. Légiirányítás nem volt, a letett sisaklámpák fényei jelentették a leszállást segítő fényeket a pilótának. Gate 1 and the only :-) A reptér ma már kiépített ehhez képest, de igazi jégpálya, a menetrend meg nem túl bonyolult :-)

Európába a sarki felfedezők vitték a hírét a szigetcsoportnak, így 1883-ban már megépült az öbölben az első hotel, de nyáron nagyszámú hajó érkezik, olyan luxushajók is mint a Costa Brava. (Nem kis problémát okoz ez néha a helyieknek, amikor a több ezer fős, döntően 75 év feletti utasokat szállító hajó kiköt a 2200 lakossal rendelkező városka kikötőjében... Június-július-augusztus hónapokban akár plusz 5-6 fokig is felmehet a hőmérséklet, és látható az éjféli nap, április 19-től augusztus 23-ig ugyanis nem süllyed a nap a horizont alá.

 És közkívánatra újra :-)