Ma délután visszarepültünk a szigetről a félszigetre, de még mindig a sarkkörön túl. A Spitzbergákon töltött kb. 48 óra még kavarog bennem, bennünk. A legfurcsább talán, fákat látni újra, mert ott a tundraövezetben semmi nem nő, fa sem. A szigeten élő oroszoknak láthatólag hiányozhat is a tajga, vagy legalább néhány nyírfácska...

Közben meglepődve láttuk, hogy a blog látogatottsága az elmúlt órákban a korábbi tízszeresére ugrott, ami az index2-nek köszönhető, igen, felkerültünk a spenótfőzelék és az álmos macskák  szinkronalvása közé..

Sosem ültem még hómobilon. Itt nem nagyon volt választásom, hogy ha A-ból B-be el akarunk jutni, akkor ez a leggyorsabb (szinte egyetlen) eszköz. A kutyaszán is jó, de ahogy tegnap kiderült, kettőnknek 6 kistestű szánhúzó grönlandi nem elég, szegények, olyan boldogok voltak a lejtőn :-)

A hómobil az más, egy Yamaha Venture simán felmegy kettőnkkel 30-40 fokos emelkedőn is...

Azt hittem, hogy ha robogót tudok vezetni, akkor ezt is. A fenét. Teljesen máshogy mozog, egyrészt két sítalpa van elöl, és hátul egy nagyobb lánctalp ami az erőátvitelt biztosítja. Út az nincs, sokszor szűzhóban megy az ember, csúszkál a gép, állandóan egyensúlyt kell keresni, kiülsz a szélére a ferde, egyenetlen terepen, különben kicsúszol, felborulsz, bármi.  

120 km-es út állt előttünk, az idő felhős de még szélmentes volt, de az első félórában totál leizzadtam. Kétszer akadtunk el,szerintem mögöttem Tamás folyamatosan életveszélyben érezte magát (nem mertem megkérdezni) de utána elkezdtem élvezni. Ez egy nagyon állat dolog. Ha kiegyenesedik a hómező két gleccser, hegyek között, ott kövérgázzal. Tamással csúcssebességként 63 km/h-val mentem, de visszafelé volt egy szakasz, ahol 73-ra gyorsultam. Néha megálltunk pihenni, a Bálnacsont öböl 

a zajló jég a tengeren panorámában

a Barentsburgi helikopterleszálló, hófajdok fényképezése stb.

Barentsburgban kiderült, hogy tegnap az összes nagyobb hómobilos szolgáltató lefújta az utat, mert hóvihart mondtak délutánra és nem akartak kockáztatni. Mivel mi egy kis céget találtunk meg véletlenül, és csak mi ketten jelentkeztünk, a vezetőnk ránknézett és belevágott :-) Furcsa is volt, a normálisan 100 turista és a tömött étterem helyett csak nekünk terített Olga, az ukrán felszolgáló aznap. Odafelé semmi baj nem volt, de amikor az orosz ebéd után kiléptünk a Vörös Medve étterem ajtaján, szolid havazás fogadott. Visszafelé folyamatosan erősödött a szél, a hófelhő a földig szállt, a látási viszonyok nehézzé váltak, nem tarthattunk nagy távolságot, mert elvesztettük volna egymást. Egyszerűen nem látszott az út, semmi. A vezetőnk az odafelé rögzített GPS koordináta vonalon haladt, pont ugyanúgy nem látott semmit, mint mi. Drámai hangvételű bejelentkezésem a nagy fehér semmiből már-már Trvtkot idézi :-)

Na de végül visszaértünk, borulás, elakadás nélkül. Hatalmas élmény volt, bár jegesmedvét nem láttunk, a Remingtont kölcsönkértem egy kicsit, pózolni vele, haha. 

Este még nekivágtunk a városnak a viharos 80 km-es hátszélben, lefelé jó volt, felfelé szemben vele... mint a Kudlik Juli néninél a Deltában, kihívás. 

Búcsú az esti Longyearbyen látványával. 

Nagy nap volt megint, nagy adomány.

Mielőtt ide érkeztünk volna a Spitzbergákra, nem értettem, hogy miért kell útlevél ahhoz, hogy egy norvég szigetre belépjünk, miközben Norvégiába személyivel is be lehet menni. Most, hogy a sziget egy különös helyén, a tulajdonképp orosz fennhatóság alatt lévő Barentsburgban jártunk, már értem. A szigeten belül bárki szabadion mozoghat, furcsa is lenne egész évben (amiből három hónap sötétség) schengeni határőrizetet fenntartani, ahol olyan hideg van, hogy hal sem igen van a vízben, és télen is csak egyfajta madár bír itt maradni.

Anno három szovjetorosz bányászfalu működött itt a hatvanas évekig, de ma már csak Barentsburgban lakik kb. 300 orosz, a másik kettőt a szénbányászat megszűntével magukra hagytak, annyira, hogy még a mosatlan edények is ott maradtak a mosogatóban.

Aki nem járt anno a Szovjetunióban, ma még megteheti ha ellátogat ide, megtalálja a legészakabb ponton elhelyezett Lenin szobrot, igazi panelházakat, orosz bányászokat, elnyűhetetlen Kraz teherautókat, és egy vörös medvét is.

Otthon már sokan követelik, hogy mikor küldünk már egy igazi jegesmedvés fotót, hát most itt van, tessék, egészen közelről. De nem ám a megszokott fehér jegesmedve, hanem mindjárt piros, akarom mondani vörös…

A tegnapi nap egyértelmű hősei az a hat grönlandi, husky kutya, akik órákon keresztül húztak a szánkónkat a hóban. Szó szerint leírhatatlan az, ahogy a természet zord körülményei között ember és állat egymásra utalva működik együtt.

Amikor megérkeztünk a több mint 50 kutya lakhelyéül szolgáló telepre, éktelen zajt halottunk. De a kutyák akkor kezdtek igazán vadul ugatni, vagy inkább énekelni, amikor befogtuk a szánkókat. A magunkfajta mérsékelt égövi turistának soha nem tapasztalat igazi vadvilági élmény volt ezt hallgatni. Teljes transzban voltak, hogy végre mehetnek, dolgozhatnak, húzhatják a szánkókat, akik meg maradtak talán azért üvölthettek, hogy ők miért maradnak (vagy hogy milyen jó a másiknak, hogy mehet). A kaland azzal kezdődött, hogy már a kutyák befogásába is részt vehettünk. A túravezetőnk – csakúgy mint az emlegetett norvég stewardess – fiatal szőke francia hölgy létére igazi parancsnok volt: ha valamit nem úgy csináltunk, ahogy ő gondolta, jól leszidott, pl. „meg tudod mondani miért fogod a kutya a nyakörvét, ha láncon van???”, „mit csinálsz? - ezt mutattam Neked, hogy így fogod be a szánkóhoz?” ilyesmik, mintha mi, vagy az orosz és svéd társaink minden nap mást se csinálnánk mint 20 kilós husky kutyákat fognánk be egész nap. A kutyák, akik amúgy végtelenül békések, és fegyelmezettek voltak, látva persze a parancsnokot, érthető is. Elindultunk , a szánunkat húzó hat kutya hatalmas erővel rántotta meg a szánkót és indult neki a végtelen hómezőknek, a szánkóban egy utas ült, a talpakon hátul pedig egy vezető állt, aki fékezett, ha kellett. Az előbb még süvítő kutyák elcsendesedtek, s futottak, párosával egymás mellett, húztak minket, akár fél méteres hóban is, kitartóan. Amikor néha megálltunk, egy két másodperc múlva a kutyák újra üvölteni kezdtek, hogy menjünk már, miért állunk….

Talán innen, a Spitzbergákról nézve a mi is olyanok voltunk, mint a Hortobágyon beöltözött betyárokkal pusztaromantikát átélő német turisták, mégis ez pár óra a hófödte tájon, az ember és a kutyák közötti tökéletes egységben, siklani a havon, kivételesen gyönyörű szikrázó napsütésben, nehezen felejthető élmény lesz életünk végéig.

Az út előtt pár nappal, egy könyvben olvastam Barbaráról, aki négy éve költözött Angliából a Spitzbergákra. Oda ahol, nem születik senki és nem is temetnek el senkit, ahol sokan csak pár évig maradnak itt és ahol 3 hónapig teljes sötétség van, s a hó csak május végén olvad el. Az indulásunk előtt nem tudtuk elérni egymást, de mivel itt szinte mindenki ismeri őt, így könnyen rátaláltunk a galériában. Korábban fotózással foglalkozott, pár éve pedig a képkeretezést is megtanulta, így most a saját fotóihoz is a megfelelő keretet tudja hozzáadni. Elmondása szerint az ő élete itt teljesedett ki, mondhatnám úgy is: az életéhez is itt találta meg a megfelelő keretet....

Ezt is ígértem, érdekességek innen felsorolásszerűen:

Longyearbyen, SVALBARD Norvégia, de önálló Kormányzóság, Schengenen kvül van, úgyhogy útlevéllel léphettünk be, mint ahogy a norvégok is

• A civilizált világ vége, Európa és az északi sark között félúton - innen 1340 km a pólus
• Február 16-án emelkedett először a horizont fölé a nap, többhónapos szünet (polar night) után, aztán nemsokára az égbolton ragad április 19-től augusztus 23-ig (polar day)
• 2800 lakos, 2/3 magyarországnyi területen, minden lakosra jut legalább egy jegesmedve
• Medveveszély: kötelező fegyverviselés minden helyinek, minket a kutyaszántúrán fegyverrel kísértek
• Meghalni tilos! A Spitzbergákon nem temetkeznek
• Ahol megépült a modern Noé bárkája, nemzetközi növénymag bunker (Svalbard Global Seed Vault)
• Egyetem is van (UNIS - University Centre in Svalbard) a sarkköri kutatások központja, az egyetlen civil egyetem a világon, ahol kötelező fegyvervizsgát tenni
• Állomás az északi sark előtt - a város az északi sarkra vezető túrák kiemelt kiindulópontja, április az egyetlen hónap, mert ekkor már nincs sötét és olyan téli hideg, de még nem olvad a jég
• a szigetcsoport 5 települése között nincsenek utak, szánnal vagy hajóval lehet közlekedni
• ahol a legdrágább az élelem a világon - tegnap észrevettük - nemcsak kenyérrel él az ember - amikor ittunk egy sört....
• Spitzbergák egyezmény: Magyarország is aláírta, 1920-ban, mi is vadászhatunk, kutathatunk, bázist építhetünk