Egész életemben vágytam a hidegbe, a sarkvidékre, az északi sarkra. Az álmodozás idén hirtelen szinte minden átmenet nélkül valósággá vált. Egy álom fele teljesült. Jó, de akkor mi ez a kis szomorúság, mi ez a hiányérzet? Mindig furcsáltam a mesékben azt, amikor a király a lányával összeházasodó királyfinak a fele királyságát is odaadta. Ha már adakozik, akkor miért nem az egészet? Úgysem viheti magával a sírba. Aztán ahogy felnőttem, próbáltam megtanulni a türelmet, több-kevesebb sikerrel. De nem szeretnék megállni félúton. Itt ez a tábla, Longyearbyen repterén, 1309 km-re az északi sarktól, na ez mutatja az utat tovább észak felé :-)

Amikor elmentünk északra, nekem az egyik legfontosabb teszt az volt, hogy vajon elveszi-e a kedvem az utazás bármely mozzanata attól, hogy el akarjak jutni a világ tetejére. Túl hideg lesz, nagy a szél, messze van, kényelmetlen, megfázom, megkerget a jegesmedve, stb. De elmaradt a miértek keresése, a racionális és/vagy pszichológiai alapokon álló indoklás. Az ottani létezésem minden percét élveztem, különösen a szélfútta hópelyheket, amelyek kis rakétaként vágódtak az arcomba, a nap szinte minden órájában. Kellett ez nekem. Tudom, hogy itthonról is hiányoztam családnak, barátoknak, kollégáknak. De most hiányzom onnan is kicsit, ennek a tromsöi padnak, a helynek, a szellemnek. 

Egyszóval jövőre, ha a feltételek adottak lesznek, újra és tovább - még izgalmasabb tájakra - indul majd az "Északra magyar", vagy azért mert onnan, vagy azért mert arra fúj a szél. Köszönjük, hogy olvastatok minket, sziasztok!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.