Búcsú egy fél álomtól
2014.04.04. 00:28
Egész életemben vágytam a hidegbe, a sarkvidékre, az északi sarkra. Az álmodozás idén hirtelen szinte minden átmenet nélkül valósággá vált. Egy álom fele teljesült. Jó, de akkor mi ez a kis szomorúság, mi ez a hiányérzet? Mindig furcsáltam a mesékben azt, amikor a király a lányával összeházasodó királyfinak a fele királyságát is odaadta. Ha már adakozik, akkor miért nem az egészet? Úgysem viheti magával a sírba. Aztán ahogy felnőttem, próbáltam megtanulni a türelmet, több-kevesebb sikerrel. De nem szeretnék megállni félúton. Itt ez a tábla, Longyearbyen repterén, 1309 km-re az északi sarktól, na ez mutatja az utat tovább észak felé :-)
Amikor elmentünk északra, nekem az egyik legfontosabb teszt az volt, hogy vajon elveszi-e a kedvem az utazás bármely mozzanata attól, hogy el akarjak jutni a világ tetejére. Túl hideg lesz, nagy a szél, messze van, kényelmetlen, megfázom, megkerget a jegesmedve, stb. De elmaradt a miértek keresése, a racionális és/vagy pszichológiai alapokon álló indoklás. Az ottani létezésem minden percét élveztem, különösen a szélfútta hópelyheket, amelyek kis rakétaként vágódtak az arcomba, a nap szinte minden órájában. Kellett ez nekem. Tudom, hogy itthonról is hiányoztam családnak, barátoknak, kollégáknak. De most hiányzom onnan is kicsit, ennek a tromsöi padnak, a helynek, a szellemnek.
Egyszóval jövőre, ha a feltételek adottak lesznek, újra és tovább - még izgalmasabb tájakra - indul majd az "Északra magyar", vagy azért mert onnan, vagy azért mert arra fúj a szél. Köszönjük, hogy olvastatok minket, sziasztok!
A világ végén jártunk…
2014.04.02. 17:49
"észak fok, titok, idegenség
lidérces, messze fény"
(Ady Endre)
Véget ért hát ez egy hetes északi kalandunk, másfél óra múlva landolunk Budapesten. Csizmában, télikabátban, pulóverekkel és élményekkel megrakodva érkezünk meg a budapesti tavaszba.
Nincs gyerek, aki ne képzelné el, hogy milyen lehet az Óperenciás tengeren is túl. Sokáig és messze kell utazni a Földön ahhoz, hogy úgy érezzük, valahol itt van a (földi) világ vége. A legészakibb lakott térség, a Spitzbergák szigete nekem ilyen hely volt. A tél itt hosszú, hideg és sötét. Fák nincsenek, állat se sok,, és az emberi tartózkodásnak is itt vannak a határai, a földi lét már csak nyomokban fedezhető fel. Ezután, innen északra, a hegyek mögött már nincsen semmi. Vagy majdnem semmi, hiszen ahol véget ér valami, ott mindig el is kezdődik valami új. Valami más, egy titokzatos, érintetlen világ, amit a Spitzbergák szigetén csak megérinteni lehet, a közelében lenni. Az utunknak talán ez volt a legmélyebb élménye számomra.
A többi már „csak”csoda volt: láthattuk a sarki fényt ahogy beragyogja az éjszakai égboltot; szikrázó napsütésben kutyaszánnal siklottunk a havon; alámerültünk a befagyott lappföldi tóba, amin előtte még órákig sítúráztunk; hómobillal átmotoroztunk a nagy semmin egy másik országba, anélkül, hogy átléptünk volna államhatárt; láttuk a messzi távolban az Északi-sarki éjféli nap fényeit és találkoztunk a legészakibb magyarral is…
Az utazásunknak volt egy másik, párhuzamos szála, ez a blog. Kezdő bloggerként sosem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekelhetnek ezek az élmények, az utolsó napokban már rendszeres vendégei voltunk népszerű oldalaknak a mindennapi finomságok és cukiságok között, a blog látogatóinak száma meg is ugrott, egy hét alatt több százan, vagy tán ezren, közel 6000 oldalt töltöttek le erről a blogról…
Köszönet mindezért Ádámnak, aki az északi utunk ötletgazdája és előszervezője volt, aki rendületlenül tudósított a hóviharban. Köszönet a családnak, és a barátoknak, akiktől sok jókívánságot kaptunk, a munkatársaimnak, akik helyettesítettek és átköltöztették az irodánkat, míg én itt élményeket gyűjtöttem. Unokaöcsémnek, Ádámnak, aki segített a blog szerkesztésében, Krisztinának, aki a fényképezés alapjaira tanított és adott hasznos tanácsokat, Karcsinak, akinek több úttippet is köszönhetünk. És mindenkinek, aki ellátogatott a blogunkra.
Hadel bra, azaz viszlát:
H. Tamás
UI.: találtunk pár zászlót a longyerbyeni galéria lépcsőházában, köztük egy piros-fehér-zöldet is:
A legészakibb Tromsö: Észak Párizsa
2014.04.01. 20:01
"Nincs rossz idő, csak rossz ruha"
Itt Norvégiában – leszámítva a Spitzbergákon töltött pár napot - Tromsöben lakunk. Ez Norvégia legészakibb, több mint 50 ezer lakossal rendelkező városa, itt van a világ legészakibb egyeteme, egy templom, amely a világ legészakibb katolikus püspökének székhelye, a legészakibb botanikus kert, a legészakibb felvonó és nehogy már elfelejtkezzünk a világ legészakibb Burger Kingjéről sem, (ezt Ádám külön kérésre, fel is kerestük), szóval ez a világ legészakibb Tromsö-je.
Az egyetemi város nyüzsgése, a sokszínű kulturális lehetőségek miatt kapta az Észak Párizsa nevet. Két dologról nevezetes leginkább: a sarkkutatók, mint például Nansen vagy Amundsen innen indultak tovább az Északi sark meghódítására és a másik nevezetessége a sarki fény, ami ősztől tavaszig Tromsöből látható igen jól, sajnos nekünk erre csak egyszer nyílt lehetőségünk, az időjárás most nem volt kegyes hozzánk.
A város megannyi fjord, sziget, félsziget mentén fekszik, s annyira kesze-kusza az elhelyezkedése, hogy mindig gondolkodni kell, merre van észak, még szerencse, hogy a kollégáktól elutazásom előtt kaptam egy remek iránytűt, köszönet érte.
A hely ahol itt lakunk, egy lakótelep, nem egészen olyan mint a békásmegyeri:a a lakások nagy része a tengerre néz, a házak egy része cölöpökön áll, félig bent a vízben, van hozzá mindenkinek mélygarázs és saját kikötő.
A szállásunk egy lakás, amit egy nemzetközi hálózat részeként egy 30 éves norvég katonaorvostól "kaptunk kölcsönbe", aki most épp egy három hetes tokhal halászaton van valahol a tengeren. Ez így a legolcsóbb szálláslehetőség, ketten béreljük a kb. 40 nm-s lakást mindennel felszerelve, tele hűtővel. Persze nem volt ez mindig így...
Az utunk sok meglepetése közül talán az egyik legnagyobb volt, amikor a reptérről ide érkeztünk: meg volt beszélve, hogy felcsöngetünk a kaputelefonon a megadott kódon, s az épp halászgató főbérlőnk valahonnét a hajójáról megadja a jelet és távolról kinyitja a kaput - mondta Ádám. Kicsit el is ámultam, hogy már ilyen is van... Fel is csengettünk, bele is szólt valaki norvégül valamit, s aztán nyílt a kapu. Bent az ajtó mellett ugyan nem találtuk a megbeszélt helyen a kulcsot, de sebaj, becsöngettünk, hátha ez is valami automata dolog. A legnagyobb meglepetésünkre, Sindre a főbérlőnk nyitott ajtót, aki ezek szerint valóban a kaputelefonon keresztül engedett be, csak nem távolról, hanem a 4. emeletről. Meglepődött, ő azt hitte, csak két nappal később jövünk... Utána mi lepődtünk meg, amikor a barátnője is ott volt, meg a rengeteg holmin a lakásban. Aztán találkoztunk bent még egy hongkongival, és már öten voltunk… Biztos nagy ez a lakás, csak még nem láttuk az egészet. Aztán előkerült még egy hongkongi, meg egy francia, szóval sok cucc, ruhahegyek, és itt voltunk heten a 40 nm-en, de aztán másnap reggelre mindenki eltűnt, s ez így van azóta is, azóta itt vagyunk.
A városban sok új épület van, de még több az építkezés, és nem kevés a város közepén a régi fából készült egyemeletes ház is. Tromső magán viseli annak a gyors fejlődésnek a jeleit, ami egész Norvégiára jellemző: a 70-es évekig álmos halászváros lehetett, de ma már itt is kézzelfogható a tengeri olajmezők adta jólét. Megjelentek a modern építészeti megoldások, mint például a Polaria (akvárium) összetört jégtáblákra emlékeztető épülete:
vagy a könyvtár hatalmas üvegpalotája, melynek a sarkain a hó is szabadon tud lefolyni:
A Tromsöben eltöltött 4-5 napból pár óra volt, hogy nem esett a hó, a hőmérséklet itt stabilan mínusz 1 és plusz 1 között mozog éjjel-nappal, köszönhető az óceán közelségének. A hó október-novembertől egészen április-májusig a városkép jellemző része, és egy hónapon keresztül szinte teljes sötétség van. A norvégok itt errefelé azt mondják: "nincs rossz idő, csak rossz ruha"... think positive!
S következzen az utolsó élő kapcsolás, természetesen Tromsöből, természetesen hóviharból:
Reszkess Ole Einar Björndalen!!!
2014.04.01. 12:37
Aki retteghet tegnap óta: Ole Einar Bjørndalen, a trónkövetelők pedig:
Milyen nap ez már megint... Lappföld
2014.04.01. 12:00
Back to the EU, már annyira hiányzott :-) Tegnap elhagytuk a szabadkereskedelmi övezetet (Norvégia) és Schengenen belül átugrottunk Finnország nyugati határához, ahol a három államhatár (norvég, svéd, finn) találkozik. Egyrészt sosem voltunk még sem Finnországban, sem Svédországban, másrészt ez már Lappföld, a rokonok, harmadrészt csak van valahol egy klasszik finn szauna....! Szerencsére volt, így ez utóbbiról külön bejegyzés készült, itt nem részletezem tovább :-)
Az odavezető 2,5 órás út nemzetközi európai főút, jeges/havas útviszonyok között. Az időnkénti hóesés vagy hóvihar már meg sem kottyant egyébként is. Furcsa, a városokon kívül alig látunk autót, egyszer sem volt dugó sehol. Egy koccanásos baleseten kívül semmi, gondolom az is rosszkor volt rossz helyen. Persze ahol ilyen kevesen laknak a népsűrűségi adatok alapján (Nordland), ott a tranzitforgalom is elenyésző.
Több átlagos kinézetű fjord körbekocsikázása után elhagytuk a tengert, a hőmérséklet a minusz 1-ről gyorsan minusz 5-re süllyedt, ragyogó napsütés mellett. Egy hosszabb sík szakasz után elrobogtunk a tábla mellett - SUOMI és újra az Unióban voltunk, ráadásul rokonaink, (manapság ritka) barátaink között. Megnyugtató érzés volt, a hűvös nyugatias norvégok után. Az első település Kilpisjarvi, üdülőhely egy hatalmas, jelenleg (és még májusig) befagyott és hóval borított tó mellett, itt meg is álltunk. Kisétáltunk a jégre, és néhány sífutót pillantottunk meg, egy remekül kialakított, az egész tavat körbekerülő sífutó pályán. Mivel életemben nem volt még síléc a lábamon, tudtam, hogy itt a pillanat :-) Aki ezt szeretné majd kipróbálni, azt ma reggel az alábbi tanácsokkal látnám el:
- Ezt a műfajt gyerekkorban kezdje
- Ha már később kezdi, nem baj ha van oktató mellette
- Ne induljon el lejtőn, amikor először kerül sífutó léc a lábára
- Ha már elindult, tudjon esni, ezt nem aznap kell megtanulni
- Ne próbálja az emelkedőt mert nem fog menni
- Jól legyen felöltözve, akarom mondani kipárnázva
- Mindenképp legyen a környéken aki levideózza
Esni tudok, azzal nem volt gond, gyakoroltam sokat, fel is voltam öltözve. És le is videóztak. A többi feltétellel voltak problémák.
DE kb. 2,5 óra alatt 9-10 km-et haladtunk, keresztbe síeltük a tavat, majdnem körbe is, a hatalmas esések ellenére is óriási élmény a napsütésben, minusz 5 fokban. A szaunában norvégnak néztek, kint a pályán nem annyira... Ezek az északi népek síléccel a lábukon születnek... néha nyugdíjas nénik száguldottak el mellettem mosolyogva, de talán épp ezért a szokásos napi bejelentkezés is így és itt született meg:
A külön posztban emlegetett csodálatos szauna szeánsz után, még beugrottunk egy vacsorára a helyi, kivülről nagyon szocreál, belülről teljesen rendben lévő étterembe.
A folyamatosan Karády Katalin, Karel Gott és a szovjet táncdalfesztivál műveit meglepő stílusban vegyítő andalítóan romantikus, vagy inkább öngyilkosságra felhívó zenék mellett a menü füstölt rénszarvashúsból készült sajtos leves, majd rénszarvas pizza volt, a leves kiváló, a pizzát inkább nem részletezném, kiderült, hogy az éghajlat mellett ebben a műfajban is nagyon-nagyon távol vagyunk Itáliától....
A vacsoránál beszélgetve azt kerestük, hogy mit nem sikerült a célokból teljesítenünk eddig. Hát bizony, Svédország kimaradt, basszus. Aztán megnéztük, hogy hol van a svéd finn határ. A tó közepén húzódik :-) Szóval átsíeltünk Svédországba is, hurrá!
Reménykedtünk, hogy sarki fényt is látunk, de felhősebb lett az ég, így este 10 után visszaindultunk Tromsöbe. A kocsi külső hőmérője minusz 11 fokot mutatott, az est hőfoka kezdett hasonlítani a Spitzbergák élményhez. Visszafelé 60 km-t mentünk úgy, hogy egyetlen gépjárművel sem találkoztunk. Nagyjából az út felén durván, vagy közepesen durván havazott, csak a szokásos... Éjjel fél 1-kor minusz 1 fok volt Tromsöben, 10 fok különbség a belső területekhez képest, ezt jelenti a tenger és a felhőzet együttes hatása. Ma intenzív havazásra ébredtünk...
Lappföldi szaunázás, jeges tóval leöblítve
2014.04.01. 09:58
" Ha valaki azt akarja, hogy megértse, mit jelent finnek lenni, akkor meg kell értenie, mi az a szauna . Ha valaki nem tapasztalja meg a szaunát, akkor nem tapasztalja meg Finnországot sem" - olvasható egy cikkben
Komolyan véve a fenti intelmeket, lappföldi programunk a sífutás után mi mással folytatódna, mintegy újabb bakancslistás kívánsággal: szaunázni egy igazi finn szaunában, jeges tóparti merülőmedencével. Korábban mindig eszembe jutott szaunázás után a hideg víz alatt, hogy azért egy 0 fok közeli finn tóban lehet ez az igazi. Az 5 millió finn több mint fele hetente legalább egyszer szaunázik, de nem ritka az, aki minden nap, 3-5 fordulót tesz meg. A szauna a finneknél igazi társadalmi esemény és fontos szocializációs helyszín, nekünk például egy unoka-apuka-nagypapa hármashoz volt szerencsénk.
Egy igazi finn szauna-házikó közvetlenül a tóparton helyezkedik el, hol máshol: szauna1-ben a nők, szauna2-ben a férfiak. Az öltöző helyiségből egy belső térbe lehet jutni, itt vannak a zuhanyzók (tusfürdővel), és pihenőpadok. Itt már jóval melegebb van, s innen lehet belépni a szaunába, ahova kb. 10-12 ember bőven beférne, ahol csak egy vödör van (benne víz, locsolni a kövekre) és nagyon meleg. Úgy korrekt, ha megörökítünk egy fontos figyelmeztetést szaunázóknak (még a tábla is izzik):
Idáig még nagyjából olyan minden, mint egy magyar-finn szauna, a hamisítatlan finnországi élmény most következik: felforrósodva kirohansz a házból mínusz 7 fokban, méteres hófalak között a jégen, egészen a tóig. Ott, a tó -szintén méteres jegébe - egy kb. 2 nm-es léket vágtak, ahova egy kis létrán lehet lemenni a kb. +1 fokos vízbe, kicsit lehűlni...
Még sosem próbáltam hasonlót, valahogy ez a stratégiai volt a fejemben:
1.Élve eljutni a tóig, lehetőleg ne csússzak el a jégen, pont a nagy pillanat előtt.
2. Elmerülni a vízben,s közben arra gondolni, minél rosszabb most, annál jobb lesz utána
3. Ha még mindig élek, úszni egy hosszt, oda-vissza, ez kb. 2 méter
4. Ha sikerül kijönni a vízből, na ez volt a legkegyetlenebb, szinte fájó élmény, akkor bemenekülni valami meleg helyre: meglepő módon az első brutális szárazföldi pillanatok után még mindig nem fáztunk, még perceket lehet eltölteni a sarkvidéki hidegben a szabadban, úgy hogy nem fázunk, így volt idő ugye fényképezkedni is...
5. De aztán hirtelen valahogy nagyon hideg lesz, s gyorsan be a házba, gyorsan-gyorsan!!!! ott jöhet a forró zuhany, s már érzed is, hogy ezer kaktusz (vagy tű, kinek mi) szúr belül, pezseg minden, és ez most nagyon jó...
S ezt még háromszor..,
Utána jöhetett a rénszarvas leves, ami meg feltette az finn "i"-re a pontot, hazafelé hiába volt esély sarki fény vadászatra, én végigaludtam az utat.
És egy rövidfilm a legizgalmasabb pillanatokról:
(Figyelem, a következő képkockák felkavaró hatásúak lehetnek, gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott a nézése!.:-)