"észak fok, titok, idegenség

lidérces, messze fény"

(Ady Endre)

Véget ért hát ez egy hetes északi kalandunk, másfél óra múlva landolunk Budapesten. Csizmában, télikabátban, pulóverekkel és élményekkel megrakodva érkezünk meg a budapesti tavaszba.

Nincs gyerek, aki ne képzelné el, hogy milyen lehet az Óperenciás tengeren is túl. Sokáig és messze kell utazni a Földön ahhoz, hogy úgy érezzük, valahol itt van a (földi) világ vége. A legészakibb lakott térség, a Spitzbergák szigete nekem ilyen hely volt. A tél itt hosszú, hideg és sötét. Fák nincsenek, állat se sok,, és az emberi tartózkodásnak  is itt vannak a határai, a földi lét már csak nyomokban fedezhető fel. Ezután, innen északra, a hegyek mögött már nincsen semmi. Vagy majdnem semmi, hiszen ahol véget ér valami, ott mindig el is kezdődik valami új. Valami más,  egy titokzatos, érintetlen világ, amit a Spitzbergák szigetén csak megérinteni lehet, a közelében lenni. Az utunknak talán ez volt a legmélyebb élménye számomra.

A többi már „csak”csoda volt: láthattuk a sarki fényt ahogy beragyogja az éjszakai égboltot; szikrázó napsütésben kutyaszánnal siklottunk a havon; alámerültünk a befagyott lappföldi tóba, amin előtte még órákig sítúráztunk; hómobillal átmotoroztunk a nagy semmin egy másik országba, anélkül, hogy átléptünk volna államhatárt; láttuk a messzi távolban az Északi-sarki éjféli nap fényeit és találkoztunk a legészakibb magyarral is…

Az utazásunknak volt egy másik, párhuzamos szála, ez a blog. Kezdő bloggerként sosem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekelhetnek ezek az élmények, az utolsó napokban  már rendszeres vendégei voltunk népszerű oldalaknak a mindennapi finomságok és cukiságok között, a blog látogatóinak száma  meg is ugrott, egy hét alatt több százan, vagy tán ezren, közel 6000  oldalt töltöttek le erről a blogról…  

Köszönet mindezért Ádámnak, aki az északi utunk ötletgazdája és előszervezője volt, aki rendületlenül tudósított a hóviharban. Köszönet a családnak, és a barátoknak, akiktől sok jókívánságot kaptunk, a munkatársaimnak, akik helyettesítettek és átköltöztették az irodánkat, míg én itt élményeket gyűjtöttem. Unokaöcsémnek, Ádámnak, aki segített a blog szerkesztésében, Krisztinának, aki  a fényképezés alapjaira tanított és adott hasznos tanácsokat, Karcsinak, akinek több úttippet is köszönhetünk. És mindenkinek, aki ellátogatott a blogunkra. 

Hadel bra, azaz viszlát:

H. Tamás 

UI.: találtunk pár zászlót a longyerbyeni galéria lépcsőházában, köztük egy piros-fehér-zöldet is:  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.